A nap melegen sütött le rám, de hősiesen tűrtem. Az iskolatáskám

letettem a földre és letelepedtem rá. A barátnőmre, Anitára vártam. Kisdiák korunk óta együtt jártunk haza. Előfordult ugyan,- mint ahogy azon a napon is- hogy valamelyikkőnknek tovább kellett bent maradnia. De ez sem jelentett akadályt. Egy kis ücsörgés a kapu előtt senkinek nem ártott még meg. Igazán kíváncsi voltam, mivel lep meg a születésnapom alkalmából. De az még jobban érdekelt, mit szólt Iván ahhoz a szerelmes levélhez, amit írtam neki. Mivel ők ketten osztálytársak, azt láttam a legjobb megoldásnak, ha megkérem a barátnőm, adja át neki. Azt nem értettem, miért komorult el, mikor előálltam neki ezzel az ötlettel, de ez igazán nem is fontos.

    Megszólalt a tanítás véget jelző csengő. Felálltam és leporoltam a ruhám. A hatalmas diáksereg igyekezett minél távolabb kerülni „értékes idejük elrablójától”.  Hamarosan Laura, egy másik barátnőm vált ki a tömegből és indult el felém.

-Hello! Hát te kire vársz?

-Szia. Anitára.

-Értem. Csak azért jöttem ide, hogy boldog születésnapot kívánjak.

-Köszönöm, aranyos vagy!

-Ivánnal hogy álltok?

-Írtam neki levelet.

-Értem. Hát, akkor sok szerencsét...- ezután színpadiasan megölelt és elindult előre.

Nemsokára a vállamon éreztem egy kezet. Hátranézve Anitát láttam, magam mögött.   

-Szia.- mosolygott rám.

-Szia.- mosolyogtam vissza rá.

-Mi újság?

-Semmi különös. Laura lefoglalt, amíg rád vártam.

-Láttam.- húzta el a száját.

-Nem igazán értem, miért nem szereted! Szerintem nagyon rendes lány, jól el lehet vele beszélgetni.

Megvonta a vállát.

-Legalább egyszer beszélgess el vele, tuti, megkedveled.

-Ha te mondod. Nem szimpatikus, de a kedvedért...

-Rendben- mosolyogtam rá.

    Szótlanul baktattunk egymás mellett.

-Nos?

-Tessék?- nézett fel.

-Mit szólt Iván?

-Nem adtam neki oda a leveled.

-Miért?- néztem rá meghökkenve.

-Tudom, nem az én dolgom. De ő tudod... Nagyon kihasználja a lányokat és féltelek tőle.

    Nem értettem. Ez az én életem. Én döntöm el, mit kezdek vele. Csak annyit kértem, hogy adjon át egy levelet, de még ezt sem volt képes megtenni értem. Aztán hirtelen megértettem.

-Tetszik neked, igaz?

-Mi van?- nézett rám.

-Tetszik neked, ezért nem akarod, hogy összejöjjek vele!

-Nem, nem erről van szó!- rázta meg a fejét.

-Szerintem pedig pontosan erről van szó.- nagyon mérges voltam rá. Hogy lehet ilyen?

-Amúgy is, úgy tudom, van valakije.

-Igen? Talán az a valaki te vagy?

-Nem.

Annyira mérges lettem rá, mint azelőtt soha. Tudja, mennyire odavagyok azért a srácért, erre tessék! Nem képes segíteni nekem, inkább...

-A szülinapom is elfelejtetted.- vetettem oda szemrehányóan. Nem tudtam, ezt miért vetem a szemére, de akkor már nem is nagyon érdekelt. Mérges voltam rá.

Hallgatott. Egyszerűen nem válaszolt.

-Hogy lehetsz ilyen? Állítólag te vagy a legjobb barátnőm és pont te vagy, aki elfelejtkezik rólam.- már tényleg meg tudtam volna fojtani. Rosszul esett tőle. Nem vártam én ajándékot, csak annyit, hogy boldog szülinapot, ahogy azt Laura is tette. Legalább.

-Úgy látszik, Laura jobb barátnő, mint Te vagy.

Nagyot sóhajtott. Ahogy a szemem sarkából rá néztem, láttam, hogy beharapta az alsó ajkát és egy könnycsepp gördül le az arcán. De ezzel nem hatott meg. Úgy éreztem, becsaptak és átvágtak.

-Tudod mit? Hagyjuk egymást békén. Csalódtam benned!

-Figyelj, nyugi. Elmondok mindent.- belenyúlt a nadrágzsebébe, valamit keresett. De nem érdekelt. Egyszerűen utáltam.

-Nem tud érdekelni, amit mondani akarsz! Anélkül is rossz napom volt, hogy bevallottad, tetszik neked az a fiú, akit Én szeretek és elfelejtetted a születésnapom. Hát köszönöm.- ezzel meggyorsítottam a lépteim.

-De hát én nem is... Ne hagyj itt, hallod?!- próbálta elkapni a karom, de könnyedén leráztam magamról.

-Hagyjál, utállak!- megállt. Nem tudott megmozdulni. Egy pillanatra az én szívem is megállt, hiszen nem gondoltam teljesen komolyan. Vagyis abban a pillanatban halálosan komolyan gondoltam.

    Futva indultam tovább. Túl sok volt ez nekem egy napra. A könnyeimtől szinte semmit nem láttam.

-Judit, vigyázz!- hallottam Anita hangját a hátam mögül. Mikor felnéztem, egy hatalmas kamiont láttam egyenesen felém száguldani. Megmerevedtem. Hallottam a dudát, de mintha nagyon messziről jött volna a hangja. Majd egy pillanattal később egy hatalmas taszítástól estem az út szélére.

A fék csikorgása elviselhetetlenül hangzott számomra. Mikor felnéztem, pár ember térdelt a kamion előtt.

-Nem tudtam megállni!- mentegetőzött a sofőr. Hívom a mentőket.

„Uram Isten, majdnem meghaltam! De valaki megmentett.”- gondoltam.

Mikor odaléptem, a szám is tátva maradt. Anita feküdt ott véresen, sebesülten.

-Istenem. Suttogtam. Odatérdeltem mellé.

-Figyelj rám.- suttogta.- Nem azért nem adtam oda a leveled, mert nekem tetszik Iván. Te és a barátságunk fontosabb vagy nekem, mint bármilyen fiú. Csak egyszerűen féltelek tőle, mert nem tisztességes a lányokkal szemben!

-Elhiszem! Ne haragudj! Kérlek! Nem gondoltam komolyan semmit! Csak rossz napom volt és te voltál az, akin kitöltöttem a mérgem. Nem lett volna szabad, tudom, többé nem...

-Többé...- mosolygott még mindig. Olyan szeretetet láttam a szemében, amit senki máséban nem láttam még.

-Ne haragudj, kérlek bocsáss meg!  Önző voltam! Igazságtalan... Nálad jobb barátnő nincs! Jobbat nem is kívánhatnék!

-Nem haragszom... – felnéztem, és megláttam, amint Laura Iván kezét fogva nézi a jelenetet a túloldalról. De már nem érdelet.

Sírtam. Keservesen... Őszintén. Nem Iván miatt...

-Ne sírj.

Átöleltem.

-Tarts ki, jön a segítség.- éreztem, ha miattam hal meg, örökké haragudni fogok magamra.

-Nem felejtettem el a születésnapod. Csak akkor akartam odaadni az ajándékod, amikor odaérünk arra a meglepetés bulira, amit neked szerveztünk... Nem gondoltam, hogy elrohansz. Titokban akartam tartani. Azt akartam, hogy meglepetés legyen.

-Ó te...- még szorosabban tartottam. Rettegtem. Rettegtem, hogy elveszítem. Nem őt, hanem magamat utáltam, amiért ennyire gyerekesen és meggondolatlanul viselkedtem.

-Én szeretlek téged és nem akarlak elveszíteni! Úgy sajnálom!- nem igazán figyelt rám. A pólóm tiszta vér volt.

-Tessék. Adott át egy kis csomagot. Ez a tiéd. Remélem tetszik.

-Ne haragudj!- zokogtam. Az emberek tehetetlenül álltak körülöttünk.

-Mindig vigyázni fogok rád.- ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle...

     Csak pár hónappal később tudtam rávenni magam, hogy kibontsam az ajándékot. Egy gyönyörűen megrajzolt kép volt benne kettőnkről, amire ezt írta:

„ A világ legeslegjobb barátnőjének sok szeretettel! Anitától 2004”

Soha nem tudtam megbocsátani magamnak azt, ami történt. Még most, húsz évvel a baleset után is érzem a hiányát és ugyanúgy érzek, mint mikor ott térdeltem mellette. Ha keserves áldozat árán is, de megtanultam, hogy akit szeretek, arra vigyáznom kell, s ki kell mutatnom, mit érzek iránta. Mert lehet, hogy holnap már nem lesz rá alkalmam...